Gluténmentes napló

Börtönbe zárva a világ végén…

Csak ülök és nézem a vastag rácsokat körülöttem és a falakat. A falakat melyek körülvesznek. Közben pedig azon gondolkodom hogyan is jutottam ide. Miért? Mit vétettem, mit ártottam, mit hibáztam, hogy ez jutott nekem? Csalódtam magamban, dühös vagyok és elkeseredett egyszerre. Nem utolsósorban pedig kegyetlenül szégyellem magam. Nem ezt akartam. Nem így akartam. Máshogy szerettem volna élni. Egy jobb életet szerettem volna teremteni a gyermekeimnek…

 

 

 

Tavaly nagyon súlyos döntést kellett meghoznom. Voltam terveim, álmaim. Mind Budapesthez kötődtek. Munkahelyre nem tudok elmenni dolgozni, tavaly még nem volt ovis a kisfiam, az állapota miatt. Azt tervezgettem, még pár év és ha minden jól megy és megerősödik, biztosan fogok találni valami munkát. Ami jól fizet. Amit meg tudok oldani egyedülálló anyaként, két gyermekkel. Ami biztos kis talaja lesz a mi kis életünknek. Addig pedig tolom ezerrel a blogot, a magazin, hátha hoz egy kis pluszt addig is.

 

Albérletben laktunk, 55. 000 forint + rezsiért. Teljesen átlagos, kissé lepukkant panel, de mi imádtuk. Szerettünk ott élni, a környéket is a mienknek éreztük és kialakult egy kis közösség. Voltak ismerőseink, volt kivel szóba állni és a lányom odavolt az iskolájáért az osztályáért, a tanítójáért, a barátaiért.

 

Budapest rengeteg helyét bejártuk a gyerekekkel, ha eljött a szombat, mindig kirándultunk, kimozdultunk, mentünk, szórakoztunk, nevettünk, éltünk. Pénz nélkül is. 

 

A diétánk miatt pedig azért is imádtuk a fővárost, mert egy igen elérhető helyen egy szuper bolt-kávézó-étterem működik, ahova rendszeresen jártunk. Azért, mert ott nem éreztük magunkat másnak, ott mindenki pont ugyanolyan, mint mi. Ahol mindenki érti, amit kérdezünk és ahol elég egy összenézés, egy pillantás egy sorstárssal, máris tudjuk mire gondol, mit él át. Ott szinte bármit ehettek a gyerekek, fagyizhattunk, programokat szerveztek a tulajok… Mindenre mindig elmentünk. Ez a bolt adta meg azt a plusz erőt, amire szükségem volt ahhoz, hogy túléljem azt, amiben élek.

 

Budapest a lehetőségek városa és én ebben mindig is hittem.

Pont ezért sosem gondoltam volna, hogy egyszer ott kell hagynunk…

 

 

Egyik napról a másikra azonban minden tervem, vágyam, álmom szertefoszlott. Az albérletet ugyanis eladták a fejünk fölül. Ezer százalékkal keresni kezdtem másikat, rengeteg albi van, úgyis találok. No, ekkor ért a pofon, hogy már nem lehet annyiért bérelni lakást, mint korábban és 100.000 forint + rezsi alatt esélyem sincs semmire. Én nem tudom más hogy van vele, de 170-180 ezreket csak a lakhatásra nem tudok kigazdálkodni.. Lehetetlen. A diétáink miatt így is sokszorosába kerül a mi életünk, mint egy átlagos családé.

 

Szóval ott álltunk, hogy költözni kell és nem volt hova…

Két gyerekkel…

 

 

A híd alá csak nem mehettem, így kitaláltam egy tervet… Elköltözünk az ország másik végébe, a szülővárosomba, ahol elképesztően olcsóak a lakások, az albérleti díj pedig 10.000 forint per hó, de van, ahol rezsiért is kiadják. Mindenféle támogatásokkal saját lakáshoz jutottam, bár sajnos így tartozásom is lett, nem kevés… De 5 éven belül teljesen a sajátom lesz a lakás.

 

 

A tervem az volt, hogy elköltözünk ide, szuper érzés lesz, hogy sikerült megoldani, nem is akárhogy, hiszen életemben először lesz saját lakásom, nem albérlet és itt majd félre tudok tenni… Aztán majd amikor a lányom megy a gimibe, vagy fősulira, eladom és veszek egy icipicit Budapesten… Egy sajátot. Nem albérlet, ahonnan, akármikor mennünk kell, ha épp úgy dönt a tulaj, hogy eladja a fejünk felől. Nem. A sajátunk. Egy lakás, amiben oda verek szöget a falba, ahova akarok, ahol olyan színű lesz a fal, amilyet mi szeretnénk, ami a családomé.

 

 

Nem akartam hogy a gyerekeim úgy járjanak, mint én. Hogy úgy nőjenek fel, hogy nincs semmijük. Már így is többször költöztünk, mint egy átlag család. Határozottan azt éreztem, ezt meg kel lépnem. Így örökölhetnek majd valamit, ha eljön az idő. Nem a nagy semmiben hagyom hátra majd őket. Gondoskodtam a jövőjükről. Legalábbis, ami a lakhatást illeti. Jó ötletnek tűnt akkor.

 

Sajnos azonban hülye terv volt. És ere akkor jöttem rá, mikor leköltöztünk ide.

 

Utált a lányom ezért. Gyűlölt. Sírt. Szenvedett. Nem szeretett itt élni. Nehéz volt az iskolaváltás, nyáron költöztünk ősszel kezdte a sulit. Itt teljesen mások a gyerekek. Ott, a régi suliban, mindig nevetve és tárt karokkal várták. Itt hozzá sem szólt senki az elején,  mikor pár nap hiányzás után újra ment suliba. Engem hibáztatott mindenért. 

 

 

Pedig mennyit, de mennyit beszéltem arról, hogy ez volt a legjobb megoldás. Hogy ez legalább  a mienk. És ez a záloga annak, hogy pár év múlva visszamehessünk Budapestre. Mert biztosan visszamegyünk. Hiszen nekik is ott lesz jövőjük, munkahely lehetőségük. 

 

 

De a nyaram egy állandó, vég nélküli vita volt. Mert míg Budapesten állandóan mentünk, itt ki sem akartak mozdulni. Bármilyen ötletem is volt.

 

 

Sport és kulturális élet szempontjából remek kis hely. Mindenhova elcipeltem őket ősztől, megmutattam, mennyi szépség vár itt rájuk. De a lányomnak semmi sem tetszett. Sokféle hobbit, sportot kipróbált, de végül mind abbahagyta.

 

 

Közben az iskolai helyzet is rendeződött, beilleszkedett a lányom, lettek kis barátai, a fiam  elkezdte az ovit, amit imád, rengeteg barátot szerzett.

 

 

Hosszú, hosszú hónapokba telt, de mostanra jobb a lelkük. A lányomtól egyre kevesebbszer kapom meg azt, hogy tönkretettem az életét és hogy mennyire gyűlöl itt élni. Egyre többször van az, hogy vidáman ébred és hogy várja a másnapot, hogy találkozhasson a barátnőjével.

 

 

Én meg közben meghaltam legbelül. Teljesen elfáradtam. Csalódtam magamban. Miközben néztem és átéltem a lányom szenvedését ostoroztam magam, hogy miért nem tudtam másképp megoldani. Eszembe jutott mennyire utáltam a szüleimet, amikor állandóan 1-2 évente költözködtünk, sőt, volt, hogy 1 éven belül 3 másik helyre mentünk, de volt többször is hogy más városba költztünk. 3 különböző általános iskolába jártam anno, költözés miatt. Volt, hogy év közben érkeztem az új helyre. Sosem fogom elfelejteni. Azt éreztem most ugyanolyan rossz szülő vagyok… Sőt, rosszabb… 

 

 

Rengeteget dolgoztam azon, hogy megmutassam a gyermekimnek milyen szuper lesz itt nekünk pár évig. Minden tervemet részletesen felvázoltam egészen odáig, hogy visszaköltözünk, mikor eljön az idő. Közben végre megtalálta azt a hobbit a lányom is, a fiam is, amiért rajong, amit alig vár és amire azt mondják, de jó hogy itt élünk, mert Budapesten nem lenne ez. Vagyis nem ilyen lenne. Nem ilyen edzővel… 

 

Ahogy ők kinyíltak végre, úgy aszalódtam szép lassan össze. Egyre jobban.

 

 

Mert én itt olyan magányos vagyok, hogy abba belehalt a lelkem. Budapesten volt kihez beszélnem, voltak barátok, ismerősök, pótmamink.

 

 

Itt arról szól az életem, hogy rohanok suliba, oviba, egyik edzésre, másik edzésre, közben írom a cikkeket a magazinra, blogra, és sütök állandóan. Felnőttel jóformán akkor beszélgetek, mikor a gyerekek apja jön látogatóba. 

 

Ez egy börtön. Amit én választottam. Azért hogy a gyerekeimnek jobb legyen. Elvesztettem az örömömet, a terveimet, álmaimat. A szeretett Budapestemet. 

 

 

Szégyellem magam azért, amiket gondolok. Azért, amiért olyan sokat sírok, mikor a gyerekek nem látják. Azért, mert úgy érzem elfogyott az erőm. Hogy soha nem mondhattam ki a gyerekeim előtt, azt hogy rohadtul megbántam a döntésemet és gyűlölöm azt hogy ott kellett hagynunk Budapestet. 

 

 

 

Ugyanakkor tudom, hogy most, mikor a gyermekeim végre megnyugodtak, most rajtam a sor. 

 

 

Miért nem jó itt nekem? Magányos vagyok? Na és? Hisz annyi pozitívuma van annak, hogy itt élünk:

Itt jóformán nem voltak betegek a gyerekek, pedig Budapesten majd minden 2. héten köhögtek, lázasak voltak… Itt szinte semmi. Ha volt is betegség nagy ritkán , enyhe volt és hamar átment rajtuk. 

Tiszta a levegő és sok a  zöld.

Kis város, kisebb távolságok, ami jól jön, mikor rohanni kell egyik helyről a másikra.

Sokkal biztonságosabb az élet, mint a fővárosban.

A táj, a lakókörnyezet is gyönyörű.

Van színház, közösségek háza, sportcsarnok, események, játszóterek… Ha hivatalos ügyet kell intézni, sokkal gördülékenyebben megy, hiszen biztos akad egy régi ismerős.

 

 

 

Jó lesz itt. El kell hinnem. Nem én vagyok fontos, hanem a gyerekek. Ők megtalálták a helyüket, még ha ez egy hosszú és fájdalmas, nehéz út is volt nekik.

 

 

Nekem ez azonban egy börtön. Én választottam. De talán egyszer másképp fogok érezni. Nem tudom hogyan és mikor, de hiszem, hogy majd egyszer én is fellélegezhetek… És kiszabadulok innen, ebből a börtönből. A lelkem börtönéből… Mert a jövőnk záloga volt ez a költözés. Ha másért nem, már ezért boldognak kellene lennem…

 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Andrea Forgács says: (előzmény @Lajos Gál)

    Kedves Gál Lajos!

    Kérem olvassa végig a fenti cikket, mielőtt hozzászól. A naplóíró esetében szó sem volt olyan jellegű anyagi problémáról, melyben azt fejtegetné, hogy nem tudja az albérletét fizetni. Költözniük azért kellett, mert a lakás tulajdonosa eladta az ingatlant.

    Igazán elgondolkodtató az a tény is, hogy sokan a hozzászólók közül abban élik ki saját életük negatív hatásait, illetve negatív tapasztalatait, hogy másoknak igaztalan, esetleg más esetben gyalázkodó leveleket írnak – tudván, hogy ezzel a blogbejegyzést író lelki világát még jobban megtiporhatják. Én ismerek ilyen embereket és mélyen sajnálom szegényes lelkivilágukat, éppúgy mint környezetüket.

    Tisztelettel,

  2. Hülye az a tulajdonos, aki hagyja hogy tartozást halmozzon fel az albérlő. Mi mindig úgy csináltuk, hogy havonta egyszer jött a tulaj a lakásba és kifizettük NEKI személyesen az albérleti díjat és a rezsi összeget is… Soha, sehol nem volt tartozásunk! Nem tudom hogy hol olvasott ilyet. Nekünk azért kellett költöznünk mindig, mert a tulajdonos úgy döntött eladja a alkást!!! Van különbség! Én nem ismerek olyan párokat akik tartozásokat halmoznak fel és akik a gyerekekből élnek! Ha maga ismer ilyeneket, az a maga baja! Akadnak sajnos ilyen rosszindulatú emberek, akik ítélkeznek mielőtt ismernék a hátteret. És tudja maga az egyetlen az elmúlt évek során, aki ilyen gonosz és rosszindulatú hozzászólást írt! Remélem most boldog! Engem nem idegesít, mert a rosszal nem foglalkozom, ha magának így jó, éljen így! Kellemes húsvétot!!!

  3. Lajos Gál says:

    Elárulom, hogy rengetegen csinálják ezt, mint maga. Ismerek olyan párokat (sajnos) akik csak a gyermekeik szociális járadékaikból élősködnek. Egészségesek és ugyanígy sírnak a semmiért. Több százezer forint tartozást hagynak minden albérletváltáskor, ami behajthatatlan mivel mindig az egyik nevére írják a szerződést, a nincstelen kocsmabútoréra.

  4. Andrea Forgács says:

    Kedves Naplóíró!

    Olvastam a legújabb bejegyzésed, ahol a költözésről írtál, két kisgyerekkel. Nem vagyok egy nagy irodalmár, de megpróbálom megfogalmazni neked a gondolataimat és hátha sikerül egy kis erőt adnom neked – így ismeretlenül is -, a továbbiakhoz és a vidéki élethez.

    Valamilyen szinten hasonló helyzetben voltam én is korábban, úgy értem én is Budapestről költöztem a kényszer miatt vidékre, egészen pontosan Vajdaságba egy kis magyar faluba, ahonnan származom. Nagyon nehéz volt. Főleg, mert az akkor 3 és másfél éves gyermekeimmel kellett új életet kezdenem az éppen folyamatban lévő válásom miatt. Sajnos én sem tudtam másként megoldani, egyedül nem tudtam fenntartani a lakást, hitelt és még a két gyereket (tombolt a nagy gazdasági válság…), így költöznöm kellett. Se munka, se pénz, és hiába a szülőfalum, itt munkahely tekintetében jóval kevesebb a lehetőség. Most már lassan 8 éve itt élünk és igaz, hogy az első 5 év pokol volt számomra (a gyerekek szerencsére jól vannak), de nekem évekbe tellett összeraknom magam. Esti altatás utáni sírások, lehangoltság és ahogy írtad: BÖRTÖN. Minden tekintetben ezt éreztem…

    Ezért írok neked így ismeretlenül, mert a lisztérzékenységet kivéve, nagyon hasonlít a helyzetünk és nagyon átérzem, amin most keresztül mész. Hogy egyedül vagy és nem tudsz szabadulni és nincsenek már álmaid és céljaid. DE! Csakhogy tudd: nem lesz mindig így 🙂 – és most jó értelemben értsd ezeket a sorokat. Meglátod, szépen lassan ki fogsz virágozni és elkezded majd szeretni ezt az életed is, éppúgy mint a Budapesti létet. Ki kell tartanod és találnod kell magadnak valami apró, de annál nagyobb örömet okozó elfoglaltságot. Én például a kávézást kiáltottam ki a napjaimat bearanyozó elfoglaltságnak. Gondolhatod, hogy akkor hogy álltam lelkileg 🙂

    Korábban is olvastam már a blogodat és a soraidon keresztül egy erős, kitartó és elszánt nő öltött alakot, mint egy amazon, aki védelmezi a gyermekeit és ha kell bármit végigcsinál, hogy nekik jó életük legyen, és ne szenvedjenek hiányt.

    Kívánom neked, hogy találd meg újra az álmaidat és hogy a börtön rácsait apránként le tudd majd bontani. Nekem kb. 7 évembe tellett, mire lelkileg és anyagilag is talpra tudtam állni. Most már én is merek álmodni!

    Sok-sok örömet kívánok nektek!

    Üdvözlettel:

    Andrea


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!